2020. szeptember 6., vasárnap

Harmati Gyöngyi: Néma járvány - Répamese modern köntösben.

 Pillanatképek életem apró történéseiből...





       Az évek gyorsan elszálltak, Fiam kirepült a családi fészekből, idegen eddig nem ismert városba költözött. A láthatás így óhatatlanul összekapcsolódik sok-sok utazással. Az elmúlt 19 évben én is gyakran utazom autóbusszal Fiamat meglátogatni, Aki több mint 200 km-re él tőlem, egy Dél-Alföldi nagyvárosban. Emlékszem kezdetben a járművön mindig beszélgettek az emberek. A hosszú utazás alatt így gyorsabban telik az idő. Az egyik alkalommal megismerkedtem egy kedves hölggyel, Akivel ugyanabban a kisvárosban élünk, egymástól alig 2-300 méternyire, de még soha nem találkoztunk. Beszélgetésünk közben kiderült, hogy a középiskolai matematika tanárom felesége. A közel 5 órás utazás a kellemes társaságban hamar elrepült, azóta is mindig örülünk egymásnak amikor találkozunk. Egy másik alkalommal egy híres színészünk testvérével ültünk le egymás mellé teljesen véletlenül. Személyében egy közvetlen, mosolygós hölggyel ismerkedhettem meg, Aki a művészvilág rejtelmes világába is pár érdekes történet erejéig beavatott.  Az eltelt közel két évtizedben sajnos a társalgás a buszon ma már egyre ritkább jelenségnek számít. Szinte kivétel nélkül: fiatal, idősebb, nő, gyermek, férfi az okos telefonja ill. valamilyen kütyüje babrálásával van elfoglalva. Az autóbusz néma csendben rója a kilométereket. A XXI. század gyorsan terjedő néma járványa a magányosság lett. Ha már beszélgetni nem is lehet, inkább az évszakonként folytonosan változó tájban gyönyörködöm. Bár örömöm nem felhőtlen, mert az utak, erdők szélén rengeteg eldobált holmit lehet látni. Érthetetlen számomra ez a felelőtlen magatartás, hogy mennyire nem tiszteljük sem egymást, sem a természetet. Utazásaim során ahogy sokszor elnéztem az útitársaimat egy orosz népmese villant át a gondolataimon, a Répamese. Biztosan sokan ismerik, ahogyan Apóka, Anyóka, unoka, Bogárka a kutya, tarka macska és a kisegér próbálta kihúzni a földből a répát. A mai gyermekeket, fiatalokat ugyanennyire nehéz kihúzni a szobájukból a számítógép ill. a televízió elől, mint ahogyan a mesében olvashatjuk. A mese valósággá, fertőző járvánnyá vált. (Zárójelben megjegyzem, hogy a csak a túlzott, felesleges használata miatt tölt el aggodalom. A személyes kapcsolatok ápolását nem pótolhatja, csupán segítheti.) 
        E szomorú helyzeten (el)gondolkodva, mit is tehetnék? A minimum tízéves, kissé divatjamúlt mobiltelefonom napjainkban mondta fel a szolgálatot. A szaküzletben szándékosan kértem továbbra is "buta" telefont. Az eladó fiatalember kedvesen próbált meggyőzni "tévedésemről", de nem járt sikerrel. Értetlenkedésére válaszul elmondtam tapasztalataimat a modern "kütyükkel" kapcsolatban és most már kicsit engedékenyebben ugyan, de elfogadta döntésemet, sőt még azt is hozzátette, megérti. Remélem másoknak is ajánlja az emberbarát kis "butácska" készülékeket. 

Harmati Gyöngyi
     S.D.G.

További rövid életképeket az alábbi linken lehet olvasni:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek


RÉPAMESE:
Az apóka ültetett egy répát, és így biztatgatta:
- Nőj, nőj, répa, növekedjél, gyökérke, jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra!
Meg is nőtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett.
Ment az apóka, hogy kihúzza.
Húzta-húzta, tépte-cibálta, ráncigálta, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az apóka az anyókát.
Anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát - húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az anyóka az unokáját.
Unoka húzta anyókát, anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát - húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát.
Bogárka húzta unokát, unoka húzta anyókát, anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát - húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta Bogárka a tarka macskát.
Macska húzta Bogárkát, Bogárka húzta unokát, unoka húzta anyókát, anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát - húzták-húzták, ráncigálták, de hiába – nem mozdult a répa.
Hívta a macska az egérkét.
Egérke húzta a macskát, macska húzta Bogárkát, Bogárka húzta unokát, unoka húzta anyókát, anyóka húzta apókát, apóka húzta a répát - húzták-húzták, hót rántottak rajta – erre aztán engedett a répa, kifordult a földből.






2020. szeptember 3., csütörtök

Harmati Gyöngyi: Karácsonyi telefonhívás...(A megtalált vonatjegy története)

 





Pillanatképek életem apró történéseiből...

Hideg, nyirkos tél van, a város vastag ködbundába burkolózva álmodik az elmúlt nyár melegségéről és sóvárogva várja újra a
tavasz feltámadását. Már csak egy nap választ el bennünket Karácsonytól, a szeretet ünnepétől. Házunk előtt dideregnek a fák csupasz ágai. Bent  a szobában kellemes meleg van. Amíg mindenki lázasan készülődik a családi ünnepekre, addig én f
ekszem az ágyban és didergek, érzem lassan hatni kezd a lázcsillapító. Bágyadt és fáradt vagyok, talán kissé szomorú is. Valahogy nem így képzeltem el az idei év befejező napjainak eltöltését. A szoba csöndjében élesen, szinte bosszantóan belevisít a telefon hangja. Kissé kelletlenül nyomom meg az ágyam mellé odakészített kis készülék hívásfogadó gombját. 

- Szerbusz, Erzsike vagyok! - csacsogja egy kedves, vidám női hang, mely tökéletes ellentétben van jelenlegi lelkiállapotommal.
- Emlékszel pár évvel ezelőtt milyen szép napokat töltöttünk el együtt a reumakórházban? Te mindig meghallgattál, törődtél velem még kirándulni is elhívtál a helyi kis vonattal, a Dottó-val. Közben magamban arra gondolok, hogy milyen régen is volt, szinte elfelejtettem. Miért pont most hív fel amikor a betegség gyötrő vasmarokkal fojtogat kívül-belül.
- Hogy miért pont most hívtalak fel, - válaszolt természetes egyszerűséggel a ki nem mondott kérdésemre. 
- Képzeld el a régi kabátom zsebében megtaláltam azt a vonatjegyet. Annyira hálás vagyok neked azokért a szép napokért. Csupán azt sajnálom, hogy eddig nem hívtalak fel, ezt elmondani. Most azonban nagyon erős késztetést éreztem, tudtam, hogy most már nem halogathatom tovább.
- Hogy vagy? Mi újság Veled? - kérdezte őszinte érdeklődéssel a hangjában. Amitől fáradt testem, láztól zsibbadt agyam 
egy szempillantást alatt új erőre kapott és, nagy meglepetésemre én is vidáman válaszoltam:
- Köszönöm jól, nagyon örülök, hogy felhívtál. A betegség szinte egy pillanat alatt elröpült és önfeledten elevenítettük fel
az átélt történéseket, a hosszú beszélgetéseinket. Éreztük áldott pillanatok részesei lettünk egy rövidke kis időre, majd barátságosan elköszöntünk egymástól, szeretetteljes, békés ünnepeket kívánva. Tudtam, hogy ez a hívás nem 
a véletlen műve volt, hanem az isteni gondviselés 
egyik hétköznapi csodájának részese lehettem. Erzsike hívása pont a legjobbkor érkezett, amikor szükségem volt  rá, többet jelentett nekem a legértékesebb ajándéknál is. Istennek mindig tökéletes az időzítése.

Harmati Gyöngyi
      S.D.G.

A történet meghallgatható az alábbi linken, a 11. perc 50. másodpercétől: 
A polgárdi, Tekerespusztai Intézet lakóinak készült műsorban:
 
További történéseket az alább linken lehet olvasni:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek