2020. június 27., szombat

Harmati Gyöngyi: Drága tanulópénz...

                                          Pillanatképek életem apró történéseiből...
saját fotóm: Virágos sétány...(H.Gy.)

 (Alcím: avagy nem mindig a legdrágább a legjobb...)

      Ezen a nyáron is meleg volt, pont úgy, ahogy egy júliusi naphoz illik. Az egész heti 

"tortúra" után, a sok kezelést és gyógytornát szerettem volna kipihenni a szanatóriumi szobánkban elcsendesedve egy kis olvasással. Szobatársam éppen kedvenc sorozatát 
nézte, így tiszteletben tartva, hogy Ő is pihenhessen lementem a reumakórház épületéhez tartozó kis parkba, hogy ott olvasgassak az árnyas fák alatt. A máskor általában csendes hely élénk terefere helyszínévé alakulva fogadott. Már majdnem feladtam az olvasgatás tervét, amikor bevillant, hogy egy kis sétával lent lehetek a tó előtti virágos sétányon. Gondoltam ez már ideális helyszín lesz, jobbat nem is választhatnék. Így is tettem, odaérve  leültem a hatalmas platánfák alatti padok egyikére, és boldogan nyitottam ki a könyvemet, hogy folytassam a megkezdett fejezet olvasását. Pár perccel később furcsa bizsergést éreztem magamon. Elhűlve láttam, hogy parányi, átlátszó szárnyú bogarak telepedtek rám. Mit tehettem, felálltam és egy nagy sóhajtás kíséretében, kijjebb ültem, ahol már nem voltak ilyen nagy fák, bár árnyék sem annyira. Végre gondoltam én nagy naivan, hogy megvalósíthatom dédelgetett tervemet, és újra kinyitottam a könyvemet. Ekkor a közvetlen közelemből hangos csörömpölés hatolt át dobhártyáim védővonalán, és egy kellemes hang megszólított:
- Szabad, kedves hölgyem leülnöm? - és azonnal folytatta is tovább monológját.
- Úgysem tudnék továbbmenni még szokatlanok a mankóim és még nem engedelmeskednek nekem, ahogyan a lábaim sem.
- Természetesen, - válaszoltam a könyvemből eléggé udvariatlan módon fel sem pillantva.

És ekkor újdonsült padtársam, mintha már ezeregy éve ismernénk egymást, belefogott balul sikerült műtétének részletes ismertetésébe. Könyvemet becsuktam, megadva magamat a körülmények fura játékának. (Vagy mint pár perccel később kiderült, Isten tervének, mely mindkettőnk épülésére szolgált.)
- No, most már biztosan nem fogsz olvasni! - állapítottam meg szomorúan magamban.

- Minden egy rutinműtétnek számító protézisbeültetéssel kezdődött, szólt beszélgetőtársam és így folytatta tovább:
- Tudja, én ügyvéd vagyok, bár már pár éve nyugdíjas, de még mindig aktívan dolgozom, ezért sok mindent megengedhetek magamnak, amit egy átlagember nem. Így számomra magától értetődő volt, hogy a hosszú várólista helyett felgyorsítva a gyógyulásomat megfizetem a legjobb specialista szolgáltatását, az ország legjobb (legdrágább) magán-klinikáján. Ez volt életem legrosszabb döntése, egy műhiba folytán lett az egész lábam így eldeformálódva, ahogyan most látja, két mankóval is alig tudok járni. Soha nem leszek már olyan, mint voltam. Egy tönkrement, nyomorék ember lettem. Azt hittem a pénz megold mindent, és ugyanúgy folytathatom az életemet tovább. Mekkorát tévedtem!
- Rajtam már csak az égiek tudnak segíteni, - sóhajtott fel szomorúan és megadóan.
Ekkor kezdett a beszélgetés és így utólag a nem véletlennek gondolt találkozásunk érdekessé válni. Új ismerősöm őszinte vallomással folytatta a megkezdett történetét. 
- Tudja nem telt az életem mindig jólétben, gyermekkoromban egyszerűen éltünk, minden vasárnap ott voltam a templomban. Aztán felkerültem a fővárosba egyetemre, és a nagyvárosi élet beszippantott. Sikeres, felkapott ügyvéd lettem, ill. voltam egészen idáig. Ennek a balul sikerült műtétnek azt köszönhetem, hogy rájöttem, megértettem, hogy az eddig túl fontosnak vélt anyagi javak nem boldogítanak. Már azt is tudom, hogy nem gyógyítanak, megfizettem a tanulópénzt, bár kissé drágán! És ekkor rádöbbentem, hogy miért is kellett nekem a mai délutánon vándorolnom egyik helyről a másikra és miért nem tudtam olvasni. A kezemben lévő könyvet, melyet egy amerikai keresztyén írónő, E.G.White (1827-1915) tollából származott és az Istenhez való visszatalálásról szólt könnyes szemmel fogadta el. 
       Megértettem, hogy e
z a könyv nem nekem volt (újra)olvasásra szánva, hanem vigasztalásul egy megtört lélek számára. Mosolyogva köszöntük meg egymásnak és a jó Istennek ezt a rendkívüli találkozást. Valahányszor arrafelé járok és meglátom azt a padot, mindig hálát adok, hogy engedtem a jó Isten halk és szelíd késztetéseinek, amivel a helyes útra terelgetett engem azon a szép nyári napon. 

Harmati Gyöngyi
     S.D.G.


Pillanatképek sorozat többi részeit az alábbi linken olvashatod:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek

"Azt mondják, hogy pénzért mindent meg lehet kapni, de ez nem igaz.
Ételt vehetsz pénzért, de étvágyat nem; orvosságot igen, de egészséget
nem; csillogást igen, de szépséget nem; jókedvet igen, de örömet nem;
szolgákat igen, de hűséget nem; szabadidőt igen, de békességet nem.
Pénzért csak a kérgét kapod meg mindennek, nem a magvát."
Arne Garborg (1851-1924), norvég író.

2020. június 22., hétfő

Harmati Gyöngyi: Élet-leltár


saját fotóm: Kapun innen és túl...
(H.Gy.)


Életünk boltja bezárt, lehúzták a redőnyt
Már sem eladni, sem venni semmit nem lehet
Ha földi létünk véget ér, majd vár a számadás.

Ezért jól vigyázz mivel töltöd napjaid
Mi a fontos neked, mit vihetsz innen
El magaddal az Örökkévalóságba?

Romlandó földi kincseink elporladnak,
Vágyaink ércesen konganak, becsapnak,
Üres kézzel jöttünk, üres kézzel távozunk.

Markoltuk a semmit, amiről azt hittük ez 
a minden. Félek későn lesz a felébredés
E világot könnyes szemmel nem siratom.

Harmati Gyöngyi
      S.D.G.

2020. június 7., vasárnap

Harmati Gyöngyi: Ballada egy kősüllőről...



saját fotóm: Erdei házikó...
             (H.Gy.)

     Történetünk 2020 májusában játszódik, a koronavírus járvány időszakában. A kijárási korlátozáson 
szép lassan annyit enyhítettek, hogy a természetbe a rendszabályokat betartva ki lehessen menni
kirándulni. Éltünk a kedvező alkalommal és egy kedves kis baráti társasággal, mely egy 3 éves
kisfiúval és két kis termetű kutyussal kibővült, nekiindultunk a városunkat körülövező 7 domb egyikének 
környékére. A békés lankák birodalma csupán a felfedezésünkre várt, örömmel tárta elénk eddig 
általunk még nem látott titkait. Az üde zöld erdőben a hatalmas fák között egy aprócska halastó lapult,
benne egy omladozó picike házikóval. Vezetett ugyan hozzá egy korhadt fából készült hidacska is,
de mégsem volt tanácsos rálépni, mivel fürdőruhát nem hoztunk magunkkal. A tó partján egy nagypapa 
tanította horgászni tízéves forma unokáját, és mi szemtanúi lehettünk e sikeres eseménynek. A kisfiú
határtalan boldogsággal örült élete első fogásának.
      És ekkor, mintegy varázsütésre, visszakanyarodva az időben közel 35 évet egy elfeledettnek hitt
történet bukkant fel az emlékeim tárházából. Akkoriban óvódás korú fiam az Apukájával és a nagypapájával
és 2 másik utcabeli gyerekkel lementek a Balatonból kifolyó közeli árokhoz pecázni, egy kezdetleges, 
házilag készített horgász felszerelésnek nevezett valamivel. Örültem neki, hogy a férfiak nem lábatlankodnak 
otthon és én kényelmesen el tudom készíteni az ebédünket. Arra gondoltam hamarosan itthon lesznek, 
valószínű, hogy nem fognak semmit, csupán a pecabotot. Közben eltelt az egész délután, lassan esteledett,
amikor meghallottam, hogy a kis csapat vidáman fordul be az utcai kapun. Boldogan újságolták, illetve 
mutatták meg a vödörben fickándozó halacskát és kérték, hogy süssem meg nekik vacsorára. Nagypapa
vállalkozott rá, hogy a halacskát olyan állapotba hozza, hogy a gyermekek kérése teljesülhessen. Én pedig
szépen gondosan beirdaltam, hogy a szálkák ne okozhassanak majd problémát. Paprikás lisztben
megforgattam és megsütöttem a kősüllőt. A várakozás ideje alatt a szépen megterített asztalnál a gyerekek
izgatottan sutyorogtak egymás között. Szép lassan arra lettem figyelmes, hogy egyre halkabb a beszélgetés
és már néma csendben várakoznak. Ahogyan megjelentem a konyhaajtóban és meglátták a tányéron a
készre sütött halacskát szinte azonnal elkezdtek hüppögni, a kis szemüket törölgetni, majd egymást szinte túlharsogva siratták a halacskát.
     Gyermeki lelkükkel most értették meg, most szembesültek vele először mi is az ára, hogy étel kerüljön 
az asztalra. Amit eddig csak a strandon a halsütőnél láttak, most szomorú valósággá változott. Talán 
mondanom sem kell, hogy nem fogyasztottuk el a halacskát, eltemettük, megsirattuk mindannyian.
Szomorú nap volt ez mindenki számára.

Harmati Gyöngyi
      S.D.G.

További Pillanatképek az alábbi linken olvashatóak:

2020. június 1., hétfő

Harmati Gyöngyi: Június... (Képes naptár 6.)


                                                                saját fotóm: Mező és kék ég...(H.Gy.)


A tavasz lassan átnyújtja stafétabotját a közeledő nyárnak,
A természet a boldog kiteljesedés ölelő karjaiba simul.

Idegen fészekbe furakodó kakukkmadár énekétől hangos a lég.  
Pajkos felhők kószálnak a fényes égen vidáman kergetőzve.

Váratlanul hideg zuhanyt küldenek a mit sem sejtő vándorra, kit 
a városból olthatatlan vágya hajtott ki a bársonyos fűre heveredni.

Harmati Gyöngyi
      S.D.G.


Folytatódik júliusban...