Amikor egy kisgyermek első alkalommal átlépi az iskola kapuját, a tudás birodalmának küszöbét is átlépi egyben.
Van aki napfényes útra talál bent, van aki kisebb zökkenőkkel megismeri ezt a világot. Vannak azonban olyan gyermekek is,
akik számára ez a birodalom sok-sok kudarcot, buktatót tartogat.
Hiába óvjuk, féltjük csemeténket az esetleges csalódásoktól, sikertelenségektől, előfordul, hogy néha önhibáján kívül mégis hatalmas akadályokkal terheltek lesznek az iskolás évei. Így történt ez nálunk is amikor 2. osztály elején közölték velünk, hogy fiúnk diszlexiás és diszgráfiás. Ez az olvasás és az írás zavarában, illetve a helyesírási hibák túlzott gyakoriságában megnyilvánuló részképességhiányt jelenti. Ez az állapot nem csupán az iskolapadban, de egész életükben hűséges társként elkíséri őket. Sok-sok türelemre, és nagyszerű, szakképzett pedagógus segítségére van szüksége a speciális fejlesztésre szoruló gyermekeknek, fiataloknak. Az első sokkból felocsúdva, a következő gondolatunk az volt, hogyan orvosolhatnánk a bajt, hogyan segíthetnénk gyermekünknek. Tudtuk hosszú küzdelmes út vár ránk, sok az ilyen problémával küzdő gyermek és az iskola lehetőségei is végesek, így magánúton kellett keresnünk a megoldást. Hamar eljutottunk egy nagyon kedves és elhívatott szakemberhez, Ibolyához. Tíz éven keresztül heti 2 alkalommal vittük fiamat a különórákra esőben, hóban, rossz és jó időben egyaránt. A tanárnő kézen fogta gyermekünket és segített eligazodnia a betűk kúsza, homályos, és sejtelmekkel teli világában. A magánórák kitartó szorgalmas látogatója volt a tanárnő Zsömi névre hallgató cicája is, aki akarva-akaratlanul is, de fontos szerepet játszott a tanulás, a feladatok megoldása által keltett feszültség csökkentésében. Ibi néni megértette velünk, hogy ne tekintsük ezt az állapotot tragédiának, annál inkább sem, hiszen egy másik területen, matematikából magasan kiemelkedőek fiúnk képességei. Talán ezért is nevezik ezt a zsenik betegségének. Leonardo da Vinci képtelen volt rendesen megtanulni olvasni. Edisont az iskolában szellemileg elmaradottnak, taníthatatlannak minősítették, édesanyja tanította otthon. Bár megtanult felnőtt korára olvasni, de mindvégig nehézségei voltak a helyesírással és a nyelvtannal. Anatole France francia író a rossz helyesírása miatt kétszer is megbukott az érettségi vizsgán. Az életéből mégsem erre emlékszünk, hanem arra, hogy irodalmi Nobel-díjat kapott. Albert Einstein, Pablo Picasso, Agatha Christie, Gróf Széchenyi István és még sokan mások is ezzel a részképességhiánnyal éltek mégis előnyükre tudták fordítani ezt az állapotot. Állandóan szemünk előtt kellett tartanunk és erősíteni is ezt gyermekünkben, hogy a diszlexia nem akadályozhatja meg semmiben. Bár az igaz, hogy neki többet kell dolgoznia, küzdenie céljaiért, mint másoknak, de végül eléri majd őket. Ez az állapot sajnos nagyon is érthető módon önbizalomhiánnyal is együtt jár, ezért egy baráti jó tanácsot megfogadva elkezdett járni fiúnk önvédelmi edzésekre. Ezek az alkalmak láthatóan nemcsak testileg, de lelkileg is megerősítették. Abban az időben volt látható a televízióban a Tenkes kapitánya filmsorozat, Balázs nagyon szerette nézni. Gondoltam, ha ennyire a megkedvelte a film szereplőit, akkor talán a róluk szóló könyvet is szívesebben elolvasná.
Annyira szerettem volna, ha diszlexiája ellenére megszereti a könyveket, az olvasást, legyőzi a betűk rideg világától való félelmét. Örsi Ferenc könyvét végül egy antikváriumban sikerült kissé megviselt, de még jól olvasható állapotban megvásárolni. A könyv beváltotta a hozzáfűzött titkos reményeimet, egyik este arra lettem figyelmes, hogy éjszaka a szobájából halvány derengés szűrődik ki. Fiam az esti jó éjt puszi és elköszönés után a titokban becsempészett zseblámpával, takarója alatt olvasta a könyvet. Persze nem szidást kapott az éjszakai olvasásáért, hanem hatalmas dicséretet. Aki nincs hasonló helyzetben el sem tudja képzelni micsoda öröm, látni gyermekemet önként, magától olvasni! Már korán észrevettük, hogy érdeklődése a számítástechnika, informatika felé fordult, amihez a szakirodalmat 30 évvel ezelőtt, ha emlékeim nem csalnak leginkább angol nyelven lehetett olvasni. Meglepetésünkre az angol nyelvtan simábban ment, mint a magyar. Gyermekünk talált egy olyan logikai "útvonalat" a megértéséhez, ami által már a középiskola végére meg lett a nyelvvizsgája, persze kellett hozzá egy nagyon türelmes magántanár és nyári nyelviskolák is. Sajnos nem lehet elhallgatni azt a szomorú tényt, hogy a középiskolai irodalomtanár éveken keresztül a legkevésbé sem támogatóan állt gyermekünk részképességhiányos állapotához. Amilyen módokon csak lehetett megkeserítette Balázs életét. Emlékszem éveken keresztül a nyelvtani szabályokat tanultuk, illetve frissítettük fel, hogy elkerüljük azt a "vádat", hogy azért nem megy a helyesírás, mert nem tudja a szabályokat. A tanárnő biztos volt benne, hogy fiúnk nem tud leérettségizni, és az utolsó évre már nem akarta az osztályban látni, így az elégtelen osztályzatok bőségesen záporoztak a nyelvtan órákon, elmarasztaló, lekicsinylő szavak kíséretében. Fájdalmas időszak volt, még pszichológus segítségét is igénybe kellett vennünk. Ebben a helyzetben is kaptunk segítséget, a Tanulási képességet vizsgáló bizottság felmentette fiamat a nyelvtan érettségi alól, de helyette dupla irodalom-tételből kellett vizsgáznia és az írásbeli részt nem hagyományosan, hanem a számítógépen tehette meg. Ezután jött egy sikeres egyetemi felvételi vizsga, majd a diploma megszerzése. Az egyetemen már senki nem foglalkozott a helyesírásával, itt már a közgazdasági programozó matematikus szakon egészen más képességeire voltak kíváncsiak. Fiam szofverfejlesztő mérnökként dolgozik, programozói versenyt is nyert, szakmájában sikeres, dolgozott külföldön is. A sok fáradtságos munka gyümölcse beérett!!! Elérkezett az ideje az első osztálytalálkozónak, amin részt vett az irodalomtanár is. Fiam odament, hozzá és megszólította:
- Hálás vagyok Önnek és köszönöm, hogy ilyen keményen bánt velem, mert ez megtanított arra, ha
még többet tanulok, képezem magam és nem adom fel akkor megvalósulhatnak az álmaim.
- Anya, ha láttad volna a megdöbbent arcát - mesélte el fiam a találkozó után.
- Mit köszönsz? - ült ki a meglepetés a tanár arcára, hiszen biztosan nem számíthatott a történtek után egy ilyen megnyilvánulásra. Nagyon hálás vagyok amiért a jó Isten így át tudta fordítani Fiamban azt a sok keserűséget hálává és örömmel vegyes megkönnyebbüléssé.
Azóta már két évtized eltelt, de ennek az életszakasznak a küzdelmeire való emlékezés segít abban, hogy az éppen esedékes nehézség legyőzéséhez erőt tudjon meríteni. Kemény lecke volt, de sokat köszönhet neki. Mindig arra kell gondolni, hogy abból az élethelyzetből amiben éppen vagyunk, bármilyen rossz is, hogyan lehet valami jót is kihozni. Ehhez sok türelemre is szükség van és arra,
a biztos tudatra, hogy soha nem szabad feladni! Így vált áldássá amiről kezdetben azt gondoltuk, hogy átok.
Harmati Gyöngyi
S.D.G.
