2020. június 27., szombat

Harmati Gyöngyi: Drága tanulópénz...

                                          Pillanatképek életem apró történéseiből...
saját fotóm: Virágos sétány...(H.Gy.)

 (Alcím: avagy nem mindig a legdrágább a legjobb...)

      Ezen a nyáron is meleg volt, pont úgy, ahogy egy júliusi naphoz illik. Az egész heti 

"tortúra" után, a sok kezelést és gyógytornát szerettem volna kipihenni a szanatóriumi szobánkban elcsendesedve egy kis olvasással. Szobatársam éppen kedvenc sorozatát 
nézte, így tiszteletben tartva, hogy Ő is pihenhessen lementem a reumakórház épületéhez tartozó kis parkba, hogy ott olvasgassak az árnyas fák alatt. A máskor általában csendes hely élénk terefere helyszínévé alakulva fogadott. Már majdnem feladtam az olvasgatás tervét, amikor bevillant, hogy egy kis sétával lent lehetek a tó előtti virágos sétányon. Gondoltam ez már ideális helyszín lesz, jobbat nem is választhatnék. Így is tettem, odaérve  leültem a hatalmas platánfák alatti padok egyikére, és boldogan nyitottam ki a könyvemet, hogy folytassam a megkezdett fejezet olvasását. Pár perccel később furcsa bizsergést éreztem magamon. Elhűlve láttam, hogy parányi, átlátszó szárnyú bogarak telepedtek rám. Mit tehettem, felálltam és egy nagy sóhajtás kíséretében, kijjebb ültem, ahol már nem voltak ilyen nagy fák, bár árnyék sem annyira. Végre gondoltam én nagy naivan, hogy megvalósíthatom dédelgetett tervemet, és újra kinyitottam a könyvemet. Ekkor a közvetlen közelemből hangos csörömpölés hatolt át dobhártyáim védővonalán, és egy kellemes hang megszólított:
- Szabad, kedves hölgyem leülnöm? - és azonnal folytatta is tovább monológját.
- Úgysem tudnék továbbmenni még szokatlanok a mankóim és még nem engedelmeskednek nekem, ahogyan a lábaim sem.
- Természetesen, - válaszoltam a könyvemből eléggé udvariatlan módon fel sem pillantva.

És ekkor újdonsült padtársam, mintha már ezeregy éve ismernénk egymást, belefogott balul sikerült műtétének részletes ismertetésébe. Könyvemet becsuktam, megadva magamat a körülmények fura játékának. (Vagy mint pár perccel később kiderült, Isten tervének, mely mindkettőnk épülésére szolgált.)
- No, most már biztosan nem fogsz olvasni! - állapítottam meg szomorúan magamban.

- Minden egy rutinműtétnek számító protézisbeültetéssel kezdődött, szólt beszélgetőtársam és így folytatta tovább:
- Tudja, én ügyvéd vagyok, bár már pár éve nyugdíjas, de még mindig aktívan dolgozom, ezért sok mindent megengedhetek magamnak, amit egy átlagember nem. Így számomra magától értetődő volt, hogy a hosszú várólista helyett felgyorsítva a gyógyulásomat megfizetem a legjobb specialista szolgáltatását, az ország legjobb (legdrágább) magán-klinikáján. Ez volt életem legrosszabb döntése, egy műhiba folytán lett az egész lábam így eldeformálódva, ahogyan most látja, két mankóval is alig tudok járni. Soha nem leszek már olyan, mint voltam. Egy tönkrement, nyomorék ember lettem. Azt hittem a pénz megold mindent, és ugyanúgy folytathatom az életemet tovább. Mekkorát tévedtem!
- Rajtam már csak az égiek tudnak segíteni, - sóhajtott fel szomorúan és megadóan.
Ekkor kezdett a beszélgetés és így utólag a nem véletlennek gondolt találkozásunk érdekessé válni. Új ismerősöm őszinte vallomással folytatta a megkezdett történetét. 
- Tudja nem telt az életem mindig jólétben, gyermekkoromban egyszerűen éltünk, minden vasárnap ott voltam a templomban. Aztán felkerültem a fővárosba egyetemre, és a nagyvárosi élet beszippantott. Sikeres, felkapott ügyvéd lettem, ill. voltam egészen idáig. Ennek a balul sikerült műtétnek azt köszönhetem, hogy rájöttem, megértettem, hogy az eddig túl fontosnak vélt anyagi javak nem boldogítanak. Már azt is tudom, hogy nem gyógyítanak, megfizettem a tanulópénzt, bár kissé drágán! És ekkor rádöbbentem, hogy miért is kellett nekem a mai délutánon vándorolnom egyik helyről a másikra és miért nem tudtam olvasni. A kezemben lévő könyvet, melyet egy amerikai keresztyén írónő, E.G.White (1827-1915) tollából származott és az Istenhez való visszatalálásról szólt könnyes szemmel fogadta el. 
       Megértettem, hogy e
z a könyv nem nekem volt (újra)olvasásra szánva, hanem vigasztalásul egy megtört lélek számára. Mosolyogva köszöntük meg egymásnak és a jó Istennek ezt a rendkívüli találkozást. Valahányszor arrafelé járok és meglátom azt a padot, mindig hálát adok, hogy engedtem a jó Isten halk és szelíd késztetéseinek, amivel a helyes útra terelgetett engem azon a szép nyári napon. 

Harmati Gyöngyi
     S.D.G.


Pillanatképek sorozat többi részeit az alábbi linken olvashatod:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek

"Azt mondják, hogy pénzért mindent meg lehet kapni, de ez nem igaz.
Ételt vehetsz pénzért, de étvágyat nem; orvosságot igen, de egészséget
nem; csillogást igen, de szépséget nem; jókedvet igen, de örömet nem;
szolgákat igen, de hűséget nem; szabadidőt igen, de békességet nem.
Pénzért csak a kérgét kapod meg mindennek, nem a magvát."
Arne Garborg (1851-1924), norvég író.

2020. június 22., hétfő

Harmati Gyöngyi: Élet-leltár


saját fotóm: Kapun innen és túl...
(H.Gy.)


Életünk boltja bezárt, lehúzták a redőnyt
Már sem eladni, sem venni semmit nem lehet
Ha földi létünk véget ér, majd vár a számadás.

Ezért jól vigyázz mivel töltöd napjaid
Mi a fontos neked, mit vihetsz innen
El magaddal az Örökkévalóságba?

Romlandó földi kincseink elporladnak,
Vágyaink ércesen konganak, becsapnak,
Üres kézzel jöttünk, üres kézzel távozunk.

Markoltuk a semmit, amiről azt hittük ez 
a minden. Félek későn lesz a felébredés
E világot könnyes szemmel nem siratom.

Harmati Gyöngyi
      S.D.G.

2020. június 7., vasárnap

Harmati Gyöngyi: Ballada egy kősüllőről...



saját fotóm: Erdei házikó...
             (H.Gy.)

     Történetünk 2020 májusában játszódik, a koronavírus járvány időszakában. A kijárási korlátozáson 
szép lassan annyit enyhítettek, hogy a természetbe a rendszabályokat betartva ki lehessen menni
kirándulni. Éltünk a kedvező alkalommal és egy kedves kis baráti társasággal, mely egy 3 éves
kisfiúval és két kis termetű kutyussal kibővült, nekiindultunk a városunkat körülövező 7 domb egyikének 
környékére. A békés lankák birodalma csupán a felfedezésünkre várt, örömmel tárta elénk eddig 
általunk még nem látott titkait. Az üde zöld erdőben a hatalmas fák között egy aprócska halastó lapult,
benne egy omladozó picike házikóval. Vezetett ugyan hozzá egy korhadt fából készült hidacska is,
de mégsem volt tanácsos rálépni, mivel fürdőruhát nem hoztunk magunkkal. A tó partján egy nagypapa 
tanította horgászni tízéves forma unokáját, és mi szemtanúi lehettünk e sikeres eseménynek. A kisfiú
határtalan boldogsággal örült élete első fogásának.
      És ekkor, mintegy varázsütésre, visszakanyarodva az időben közel 35 évet egy elfeledettnek hitt
történet bukkant fel az emlékeim tárházából. Akkoriban óvódás korú fiam az Apukájával és a nagypapájával
és 2 másik utcabeli gyerekkel lementek a Balatonból kifolyó közeli árokhoz pecázni, egy kezdetleges, 
házilag készített horgász felszerelésnek nevezett valamivel. Örültem neki, hogy a férfiak nem lábatlankodnak 
otthon és én kényelmesen el tudom készíteni az ebédünket. Arra gondoltam hamarosan itthon lesznek, 
valószínű, hogy nem fognak semmit, csupán a pecabotot. Közben eltelt az egész délután, lassan esteledett,
amikor meghallottam, hogy a kis csapat vidáman fordul be az utcai kapun. Boldogan újságolták, illetve 
mutatták meg a vödörben fickándozó halacskát és kérték, hogy süssem meg nekik vacsorára. Nagypapa
vállalkozott rá, hogy a halacskát olyan állapotba hozza, hogy a gyermekek kérése teljesülhessen. Én pedig
szépen gondosan beirdaltam, hogy a szálkák ne okozhassanak majd problémát. Paprikás lisztben
megforgattam és megsütöttem a kősüllőt. A várakozás ideje alatt a szépen megterített asztalnál a gyerekek
izgatottan sutyorogtak egymás között. Szép lassan arra lettem figyelmes, hogy egyre halkabb a beszélgetés
és már néma csendben várakoznak. Ahogyan megjelentem a konyhaajtóban és meglátták a tányéron a
készre sütött halacskát szinte azonnal elkezdtek hüppögni, a kis szemüket törölgetni, majd egymást szinte túlharsogva siratták a halacskát.
     Gyermeki lelkükkel most értették meg, most szembesültek vele először mi is az ára, hogy étel kerüljön 
az asztalra. Amit eddig csak a strandon a halsütőnél láttak, most szomorú valósággá változott. Talán 
mondanom sem kell, hogy nem fogyasztottuk el a halacskát, eltemettük, megsirattuk mindannyian.
Szomorú nap volt ez mindenki számára.

Harmati Gyöngyi
      S.D.G.

További Pillanatképek az alábbi linken olvashatóak:

2020. június 1., hétfő

Harmati Gyöngyi: Június... (Képes naptár 6.)


                                                                saját fotóm: Mező és kék ég...(H.Gy.)


A tavasz lassan átnyújtja stafétabotját a közeledő nyárnak,
A természet a boldog kiteljesedés ölelő karjaiba simul.

Idegen fészekbe furakodó kakukkmadár énekétől hangos a lég.  
Pajkos felhők kószálnak a fényes égen vidáman kergetőzve.

Váratlanul hideg zuhanyt küldenek a mit sem sejtő vándorra, kit 
a városból olthatatlan vágya hajtott ki a bársonyos fűre heveredni.

Harmati Gyöngyi
      S.D.G.


Folytatódik júliusban...

2020. május 3., vasárnap

Harmati Gyöngyi: Néhány szó az ÉLET JÁTÉKÁ-ról a koronavírus járvány idején...




 Az idei, kettőezer-huszadik év tavaszán az egész világ a koronavírus okozta járvány terjedése
miatt egy gigantikus karanténná változott. Számos óvintézkedés mellett kijárási korlátozásokat
vezettek be mindenfelé. A diákok otthon tanulnak, a felnőttek akiknek munkájuk lehetővé
teszi home-office módra állították át életüket. Az idősebb korosztály pihenésre és csendesebb
életmódra váltott át. Az emberek megpróbálják a kialakult szükségszerű helyzetet javukra
fordítani, igyekeznek többet törődni a családtagjaikkal, illetve bepótolni az elmaradt
(házi)feladataikat. A kényszerű bezártság alkalmat teremt(het) egy kis szembesülésre
magunkkal, és számos lehetőséget nyújt(hat) a mindennapi hajszában kiüresedő félben lévő
lelkünk tartalékainak feltöltésére is. A világ most olyan globális problémával kényszerül
szembenézni amilyennel még soha sem kellett találkoznia. Természetes, hogy az emberek tele 
vannak félelmekkel, kétségekkel, a bizonytalanság rá nyomja bélyegét mindenre.
Mit is tehet ilyenkor egy kis ember egyedül? Talán azt, hogy továbbadja ami jó, még ha csak
egy apróság is. 

      "Az embereknek bátorításra van szükségük. Az megduplázza természetes ellenálló képességüket...Ahelyett, hogy örökké szemükre vetnénk hibáikat, dicsérjük erényeiket." (1)  


És ekkor mintegy válaszul gondolataimra, a könyvespolcomon megakadt
a tekintetem egy vékonyka kis könyvön, melynek címe: AZ ÉLET JÁTÉKA
Ó, de régen olvastam már ezt a bájos kis gyermekregényt. Felébredt
bennem a vágy, hogy felelevenítsem, újra átéljem, a főhős kisleány: POLLYANNA történetét és az általa játszott ÖRÖMJÁTÉKOT is. 
Élénken emlékszem rá amikor egy antikváriumban sikerült megvásárolnom
ezt a kis remekművet, amire már régóta "vadásztam". Hazaérve egyből
neki álltam olvasni, a történet annyira magával ragadott, hogy szinte 
odabilincselt a fotelhez. Addig nem tudtam felállni, amíg végigolvastam, 
végig követtem Pollyannát, ahogyan a kisváros maguknak élő, megfáradt
lakóit felvidítja és megtanítja különös játékára. Érdekes egybeesés, hogy 
a könyv szerzője Eleanor H. Porter (1868-1920) amerikai írónő halálának
100. évfordulója is, egyben ez az év, a 2020-ik. Az írónő sírján megérdemelten ez a felírat látható:
                              "Ki írásaival napsütést hozott milliók életébe". 

Eleanor megható vallomását így olvashatjuk az ártatlan gyermeki lélekről:
"Milyen is egy gyermek? Olyan, mint aki egyenest az égből jött. Héber szójáték szerint:
az eget szopja. Isten képe még torzítatlan benne. A világi okosság, a felnőttek mesterkedései
még át nem formálták. Nem tud még semmiről, és semmije sincsen. Hamvas, eredeti és
közvetlen. Védettségben él, és mindenestül átadja magát azoknak, akik szeretik. Ámulva
néz szét maga körül. Ami rossz hamar elfelejti, s mindjárt fölfedez mindenben valamit, 
aminek örülhet. Örökké játszik, nem fárad bele napestig." (2)

Az emberiség egyre nehezebb kihívások elé néz, amelyek nagy részben a természet és az állatvilág felelőtlen kizsákmányolása miatt sújtanak bennünket, ezért különösen aktuális a könyv mondanivalója.
Adott egy nehéz sorsú, 11 éves, korán árvaságra jutott szeplős leányka, akit szigorú, ám jómódú
nagynénje csupán kötelességtudatból kastélyába fogad. Egyből száműzi egy kopár, rideg padlásszobába,
hogy ne lábatlankodjon körülötte, ne zavarja a sértődöttségből magára kényszerített boldogtalanságában.
Ám az örökmozgó, csacsogó, két lábon járó "szeretetcsomag" Pollyanna olyan ritka képességekkel
rendelkezik, mellyel minden próbát, nehézséget jóra tud fordítani, meghalt lelkész édesapjától tanult
élet-játék segítségével. Szeretetteljes, őszinte érdeklődéssel fordul
a kisváros magányos, szomorú, testi-lelki betegségekkel küszködő lakóihoz. Addig nem nyugszik, amíg
mosolyt nem csal az arcukra és ki nem mozdítja őket megszokott ám nyomasztó terhekkel teli
komfortzónájukból és meg nem tanítja nekik a játékot.


Egy jellemző mozzanatot szeretnék Pollyanna könyvbéli életéből kiragadni, ahogyan pártfogásába vesz 
egy árva fiút és megpróbál számára befogadó családot találni. Természetesen először nagynénjénél
próbálkozik, de elutasító választ kap. A fiú csalódottságát és kedvezőtlen megnyilvánulását Polly nénivel kapcsolatban ezekkel a szavakkal hárítja:
száraz dió, meg kell találni a módját, hogy feltörjön a kemény héj és meglátjuk hogy belül milyen 
édes. Ezzel a mindenhez és mindenkihez hatalmas empátiával viseltető hozzáállással kapcsolatban
fülünkbe csenghetnek Jézus Krisztus szavai:
"...ha olyanok nem lesztek mint a kis 
gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába. (Máté 18: 3)   


A kisleány apja misszionárius volt, Aki felfedezte a Szentírásban, hogy az öröm, az örvendj és az
örvendezzünk szavak valamint a boldog-mondások teljesen átszövik a Biblia lapjait, több száz
alkalommal olvashatjuk őket. Ha örömre és boldogságra lettünk teremtve akkor ez vajon miként
is valósítható meg ebben a zűrzavaros világban? Erre ad nekünk választ ez a kis történet. Ha
irodalomtanár lennék feltenném a kötelező olvasmányok listájára, de mindenképpen ajánlanám
nemcsak a diákjaimnak, hanem minden felnőttnek is kortól függetlenül egyaránt. Nagy előnye,
hogy nem kerül semmibe és bárhol, bármikor játszható! Sőt minél rosszabb körülmények között
vagyunk annál inkább segít(het)! Az első játékot ihlető ún. örvendezőversek közül néhányat most
itt is elolvashatunk, de bátorítok mindenkit arra, hogy keresse meg a saját örvendező versét, amivel
a leginkább tud azonosulni és segítségül hívhatja az élet terheinek hordozásához.

- "Jó reggel elégíts meg minket a te kegyelmeddel, hogy örvendezzünk és vigadjunk minden mi időnkben." (Zsoltár 90: 14)
- "Örüljetek az Úrban mindenkor; ismét mondom, örüljetek!" (Filippi 4:4)  
- "Boldogok a békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak." (Máté 5: 9)  
- "Így térnek meg az Úrnak megváltottai, és ujjongás között Sionba jőnek, és örökös öröm fejükön;
  vigasságot 
és 
öröm
öt találnak, eltűnik a fájdalom és sóhaj!" (Ésaiás 51:11)  

Az élet játékát először Pollyanna édesapja egy olyan esemény kapcsán alkalmazta, ami a kislány
számára keserves csalódással járt. A család szerény körülmények között élt, Pollyanna nagyon szerette
volna, hogy végre neki is legyen egy saját babája. Buzgón imádkozott is érte. A távoli missziós területre, 
ahol éltek, megérkezett a várva-várt adományokkal teli hordó, melyben a hőn áhított baba helyett egy
közönséges mankót találtak. És akkor az édesapa váratlanul ezt kérdezte:
- Miért nem örülsz ennek kislányom?
- Minek örüljek Apa egy mankónak? - kérdezte sírásra görbült szájjal.
- Annak örülj kislányom, hogy nem kell használnod, nincs rá szükséged. Épp a lábad, tudsz járni
és még ugrándozni is.
Az édesapa nem sokkal ezután meghalt, de úgy gondolom ennél értékesebb örökséget nem is hagyhatott
volna lányára. Többet ért ez minden drága ajándéknál. A kislány nem is sejtette, hogy milyen nagy szükség
lesz majd erre a ritka kincsre, hogy mindenben a jót az örülni valót keresi,
abban a kisvárosban ahová kerülni fog. Mennyi ember életét ragyogja körül napsugárként.
        "Tudat alatt mindnyájunkban ott él még a hajdani gyermek, hacsak a nevelés,
                       a világ elszürkítő hatása máris ki nem ölte belőlünk." (3)   

                                 

Örömre születtünk a világra, ez a regény egyszerű, de mégis talán a
legfontosabb mondanivalója.
 Életre szóló, meghatározó útravaló illetve lelki táplálék,
melyről 
József Attila: Levegőt! című versének zárósorai jutottak eszembe. 


                             "...jó szóval oktasd, játszani is enged..."
Ne féljünk, ne engedjük, hogy a körülöttünk zajló kedvezőtlen események hatásukkal negatívan befolyásolják, megfojtsák testi-lelki immunrendszerünk természetes védekezési mechanizmusait. Legyünk mindannyian Pollyannák, ott ahol éppen vagyunk. Ilyenekre vár a világ, tanítsuk meg
magunknak is és másoknak is az öröm és az élet játékát!


Harmati Gyöngyi
        S.D.G.

(1) Eleanor H. Porter idézete
(2) Eleanor H. Porter idézete
(3) Eleanor H. Porter idézete

Megjelent a Holnap Magazinban:

2020. április 21., kedd

Harmati Gyöngyi: Május...(Képes naptár 5.)

saját fotóm: Színes virágok...
(H.Gy.)


A nyár előcsarnokában nagy a sürgés-forgás
Vidáman készülődnek a virágszirmok kis piktorai,
Apró ecsetjeikkel tündöklő ruhába öltöztetik a kifeslő bimbókat.
E szorgos munkához vidám nótát a fülemüle éneke szolgáltat,
A dalok királya éjszakákon át zengi fenséges akkordjait,
Míg az éltető eső szivárványt lehel a kora-nyári légbe.

Harmati Gyöngyi
      S.D.G.

Folytatódik júniusban...


További verseim az alábbi linken olvashatóak:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/SAJ%C3%81T%20VERSEIM

2020. április 18., szombat

Harmati Gyöngyi: Modern Pilátusok kora...






Kézmosás, 2000 éve és most
Semmelweis Ignác felfedezése óta tudjuk
milyen fontos a kezünk alapos megtisztítása
mennyi veszélyes kórokozó pusztul el így
ami egyik emberről a másik emberre terjed át.

Kétezer évvel ezelőtt Pilátus is megmosta
a kezét, halálra adta értünk az ártatlan vért
A legenda szerint testét egy folyóba dobták,
de ott sem volt pihenése, az is kivetette magából.

Eltelt két évezred és a világ mit sem változott
az önzés, szeretetlenség gyilkos vírusai
szabadon fertőznek, láthatatlan háború dúl
az emberi lelkek alvajárókként támolyognak.

Kétezer év elmúlt és újra járványos divat lett
kezünket minimum húsz másodpercig
szappanban fürdetni, bő vízzel leöblíteni, de
élet-piszkos lelkét manapság ki mossa meg?

A XXI. század mini-Pilátusaiként könnyebb a
kezünket megmosni, mint szembenézni
önsors-rontó életmódunk következményeivel,
meddig terjesztjük még a ragályt?
Harmati Gyöngyi
S. D. G.



További verseim ezen a linken olvashatóak:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/SAJ%C3%81T%20VERSEIM