Szeretem olvasni a Nyitott Szemmel Magazint. Ha utazom, ha kórházi kezelésekre, ellenőrzésekre járok
vagy bármilyen hivatalos ügyet intézek mindig viszek magammal 1-1 példányt. Sok érdekes és különösnek tűnő találkozás, áldott tapasztalat született ezeken az alkalmakon, melyek közül néhányat röviden megemlítenék.
Egy krónikus betegségből kifolyólag majdnem minden évben Hévízen az egyik reumakórházban tölthetek el
3 hetet rehabilitáció céljából. Ilyenkor arra kérem a jó Istent, hogy ne csak az én gyógyulásom kerüljön előtérbe, hanem küldjön olyan embereket, készítsen olyan alkalmakat amikor másokon, másoknak is tudok segíteni. A mai rohanó világban az embereket nehezen lehet megszólítani, de egy betegség vagy operáció kizökkenti őket a megszokott mókuskerékből és ilyenkor fogékonyabbak a lelki dolgokra. Az a tapasztalatom, hogy szeretik olvasni
a Nyitott Szemmel magazin érdekes, értékes és mindig aktuális témákkal foglalkozó számait. Szívesen
választanak a magazinhoz mintegy mellékletként Árvai Márta igés, szép festményeivel ellátott könyvjelzőiből is.
A kórházban a húsmentes étkezésem miatt az étteremben a diétás asztalnál szokták kijelölni a helyemet. Az asztaltársaimról is elmondhatom, hogy szívesen fogadják a Nyitott Szemmel magazint. Természetesen szobatársamnak sem felejtek el ajándékképpen egy példányt adni az együtt töltött hetek
emlékére. Egyik évben még a szobatársam is segített továbbadni az újságot. A kórházban pontos napirend
szerint élünk. Meg van az időpontja az étkezéseknek, a víziteknek és a gyógykezeléseknek is. Ez utóbbiról
nem lehet elkésni, mert később nem tudják pótolni. Valami miatt kissé megkésve indultam el a szobából a
kezelésre és már nem volt időm, hogy a főorvosi vízitre elpakoljak mindent az aprócska kis szobánkban, így
az újság "véletlenül" elől maradt. Szép, színes borítójával az egyik nővérke figyelmét felkeltette. Egy kis idő
múltán az ápolónő vissza is jött érte a szobába, és elkérte olvasni az újságot. Mindketten nagyon örültünk a betegtársammal együtt. Ez az aprócska kis feledékenység még ennyi év múltával is megmelengeti a szívemet.
A kórház könyvtárába is minden évben viszek 3-4 különböző példányt a legújabb lapszámokból.
A könyvtáros hölgy mindig boldog mosollyal az arcán fogad:
- Jaj, de örülök, hogy újra látom! Reménykedtem benne, hogy idén is találkozunk. Már vártam, ill. vártuk az újabb színvonalas lapokat. Tudja sajnos a mai szűkös anyagi helyzetben a könyvtár mostohagyereknek számít, nem jut újabb kiadványokhoz, pedig az emberek keresik őket.
Pár évvel ezelőtt egy tavaszi gyógykezelés során összebarátkoztam az akkori szobatársammal, aki éppen egy súlyos gerincműtét utáni rehabilitáción tartózkodott a kórházban. Nagyon nehezen tudott még járni, de református lévén szeretett volna eljutni a templomba. A kórháztól rövid, kb. 5 perces sétára volt is egy kis református templom, ahová kérésére el is kísértem. Istentisztelet után a református pap a templom kapujában elköszönt mindenkitől,
így nyílott út a magazin átadására. Meglepődött és önkéntelen mozdulattal visszaakarta adni. E közben
"véletlenül" kinyílt újságban Reisinger János: Munkácsy trilógiájáról írt cikkét látta meg. Az írás láttán meglepődött, megköszönte, és megígérte, hogy mindenképpen el fogja olvasni. Nagy örömömre szolgált, hogy a jó Isten kis postásaként ismételten áttudtam adni az Ő üzenetét az egyik címzettnek.
Minden alkalommal amikor megjelenik a magazin felteszem az internetre, a Facebookra. Figyelem, hogy a közösségi oldalakon ki lájkolja meg az újságot és ilyenkor a messengerben felajánlok 1-1 példányt, amit vagy személyesen adok át, vagy postára adom. Nem olyan régen történt meg, hogy elkezdtem imádkozni azért, hogy
a jó Isten hozzon elém olyan embereket, akik még nem ismerik a magazint. Pár nappal később láttam, hogy egy
volt kolléganőm is lájkolta a magazint, leleveleztük házhoz vittem neki. Majd eszembe jutott egy tanárnő, aki
sok-sok évvel ezelőtt eljött néha egy-egy előadásunkra. A Facebook-on magánüzenetben megkérdeztem ismeri-e
az újságot és elfogadná-e? Az lett a vége, hogy neki is házhoz szállítottam.
Idős, 85. életévéhez közeledő középiskolai irodalomtanárnőmmel az iskola elvégzése után is jó kapcsolatot sikerült kialakítani, elhatároztam, hogy meglátogatom őt is egy magazin kíséretében, amelyben egy útleírásom is helyet kapott. A találkozás a vártnál is jobban sikerült. Egy nagyon érdekes beszélgetést folytattunk, aminek
röviden ez volt a lényege: Ő is hívő, bár katolikusként kezdte el gyakorolni hitét. Később részt vett egy esküvőn
egy református templomban és onnantól kezdve református istentiszteletekre járt. Én is tudtam beszélni a megtérésemről, volt ezzel kapcsolatban sok mondanivalónk. A tanárnő szokta hallgatni az interneten Reisinger
János előadásait, rendszeresen olvassa a Bibliát. Távozáskor megígértette velem, hogy gyakrabban megyek
hozzá, mert nagyon jó hitről is beszélgetni valakivel. Mosolyogva, örömmel elfogadta a magazint. Pár nappal
később csengett otthon a telefonom, a tanárnő hívott és csak áradt belőle a szó, hogy mennyire köszöni ezt az értékes újságot, még a Fiának is tovább fogja adni.
Az egyik hosszú utazásom alatt egy idős hölgy ült mellém az autóbuszon. Éreztem, hogy szinte folyamatosan engem néz és azon gondolkodik, hogyan szólítson meg. Pár perc múlva ez meg is történt.
- Hisz Ön Istenben? - kérdezte, majd igenlő válaszom hallatára így reagált:
- Hála a jó Istennek, tudja én Jehova Tanúja vagyok és azzal a szándékkal ültem le maga mellé, hogy
megtérítsem, de valami azt súgta, hogy e helyett inkább elmondanám szívem nagy bánatát, ha megengedné?
- Meglepődve, de természetesen igent mondtam.
- Tudja pár hónappal ezelőtt meghalt a fiam, gyógyíthatatlan rákbeteg volt. Nagyon szerettem volna Istenhez
vezetni, de nem sikerült. Most, ha belegondolok, hogy örökké tartó kínok között szenved, annyira fáj, hogy szinte elviselhetetlen. Istenben is már néha kételkedem, a hitemben sem találok vigaszt. Őszintén megsajnáltam és
magam is meglepődtem, hogy milyen könnyen felidéződtek bennem a vigasztalást nyújtó Igék a Szentírásból.
- Isten a lelkiismereten keresztül a Szentlélek által meg tudja szólítani az embereket, így az Ön fiát is.
A fia üdvössége nem attól függ, hogy tagja volt-e vagy sem az Ön egyházának.
El tudja képzelni a Jn. 3: 16 Ige alapján, hogy a szerető Isten ne tett volna meg mindent az Ön fiáért?
Beszélgetőtársam arcáról leolvashattam, hogy mennyire megkönnyebbült, mintha mázsás súlyokat vettek volna
le a vállairól. Közben ő hazaérkezett, láttam ahogy könnyes szemmel szorítva magához a Nyitott Szemmel
magazint leszáll a buszról. El sem akarta hinni, hogy még ajándékot is kapott.
Mikszáth Kálmán szavaival köszöntem el tőle: „Az Isten kamrájában a remény áll a legnagyob zsákban, s
mindig ki van a madzagja oldva, hogy mindenki belenyúlhasson.”
Felsorolás szerűen megemlíteném még, hogy a pozsonyi kiránduláson az idegenvezetőnek, a bankban az ügyintézőnek, pünkösdista házaspárnak, honvédségi rekreációs központ ill. egy sárvári hotel könyvtárában és legutoljára a DEXA, csontsűrűséget vizsgáló laboratóriumban nyílt lehetőségem a Nyitott Szemmel magazin továbbadására.
Még sok tapasztalatról tudnék írni, de most így az írás vége felé közeledve egy majdnem negatív tapasztalást
is szeretnék megosztani. Itthon is szoktam fizioterápiás kezelésekre járni és természetesen oda is viszek
magammal újságot. Egyik alkalommal megismerkedtem egy kedves hölggyel és a kezelések vége felé közeledve
neki is felajánlottam a magazin egy példányát, meglepetésemre nem fogadta el. Ilyenre még nem volt példa. Megköszöntem az őszinteségét, hogy ezt megmondta...hiszen akár el is fogadhatta volna aztán eldobja! Pár perc múlva kicsit félénk mosollyal az arcán közelített felém:
- Ha még áll a lehetőség akkor szívesen elfogadnám. Nem, nem, nem nekem kéne, de ismerek valakit, aki
szívesen elolvasná. Boldog örömmel adtam át az újságot.
Ezekből a tapasztalatokból is kiderül mennyire igazak E. G. White szavai: Úgy hulljanak kiadványaink, mint
ősszel a fáról a falevelek. A jó hír továbbadásának minden lehetőségéért adjunk hálát mennyei jó Atyánknak.
"Mert az Ő alkotása vagyunk, teremtetvén Általa a Krisztus Jézusban jó cselekedetekre, amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk." (Ef. 2: 10)
Harmati Gyöngyi
