Néha csendesen suttogunk,
Olykor dühösen kiabálunk.
Máskor a rémülettől elnémulunk.
Állandóan beszélünk, sokat fecsegünk,
Ritkán bátorító, vigasztaló a beszédünk.
Előfordul, hogy boldogan nevetünk,
Akad, hogy sírunk könnytelen.
Gyakorta keservesen gyűlölködünk,
Ritkán és ügyetlen szeretünk.
Gyakran kapunk fájdalmas sebeket,
Amikért balgán visszavágunk.
Ritka vendég nálunk a megbocsájtás.
Időnként vidáman táncolunk az esőben,
Máskor céltalanul kullogunk az úton.
Folyton a változhatatlan múlton rágódunk.
Rettegve nézünk a jövő sötétlő, ijesztő torkába.
Eközben jelenünk egy röpke pillanat alatt
Kifolyik görcsösen szorított markunkból.
Mi végre élünk, ha létünk haszontalan?
Hiszen egyszer úgyis mind meghalunk.
Ha ezt megérted kiszabadulsz a kényszerek,
A megszokások, az unalom pokoli börtönéből.
Lelked szabadon szárnyalhat új, örök
Otthonod felé csillagporos égi ösvényeken át.
Harmati Gyöngyi
S.D.G.
További verseim az alábbi linken olvashatóak:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/SAJ%C3%81T%20VERSEIM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése