(Pillanatképek: családi történetek dióhéjban)
Családi krónikánk lapjaira 1985 februárjában szomorú történések borítottak árnyat. Gyermekem 3 éves
korához gombolyítjuk vissza a történet fonalát. Az napunk is úgy indult, mint bármelyik család hétköznapja,
de estére igazi rémálommá változott. Munka után sietettem szokás szerint mit sem sejtve kisfiamért az óvodába. Öltöztetés közben vettem észre, hogy az egész testét nagy kiterjedésű véraláfutások, sötétlila duzzanatok
borítják, a szája belső részét és a fejbőrét sem kíméltek. Azonnal bevittem a kórházba, ahol megállapították,
hogy egy rendkívül súlyos vérképzőszervi betegséggel kell farkasszemet néznünk. Gyermekünk véréből szinte nyomtalanul eltűntek a vérlemezek, a trombóciták, amik azért felelősek, hogy a vér az érpályákon belül maradjon
és ne szivárogjon ki az erekből. Egészségügyben végzett tanulmányaim folytán a helyzet komolyságával teljesen tisztában voltam.
Az rettegett szó, hogy leukémia a lehetséges okok között szerepelt. Megkezdődött volna a gyógyszeres kezelés,
de sajnos Balázs nem vette be a tablettákat bármivel is próbálkoztunk is. Pár nap elteltével az egyik doktornő félreérthetetlenül a tudtomra adta, hogy mindenképpen rá kell vennem a fiamat a tabletták bevételére, mert
különben tragédia fog történni. Óvatosan, mint a hímes tojással kellett bánni a fiammal, sem elesnie, sem sírnia
nem volt szabad nehogy az ütéstől ill. az erőlködéstől még nagyobb baj legyen. Rám tört a kétségbeesés ezt most hogyan értessem meg egy 3 éves gyermekkel. Erőm már fogytán volt, lábaim is felmondták a szolgálatot,
lerogytam fiam ágyára és kitört belőlem a zokogás, amit nem tudtam abbahagyni. Ekkor a csöpp 3 éves fiam megszólalt vékonyka kis hangján:
- Anyukám, miért sírsz? - Azért mert nem veszem be a gyógyszert és meg fogok halni?
- Igen, azért...tört ki belőlem két sírásroham között.
- Jól van Anyukám akkor beveszem, szólt és már be is kapta a pirulákat.
Még sokat volt beteg élete folyamán, de a gyógyszereket mindig rendesen beszedte. Kijelenthetem, hogy
mintabeteg lett belőle, ezután ha kórházba került mindig dicsérték, hogy milyen hősiesen viseli a betegségeket
és a velük járó vizsgálatokat, kezeléseket. Szokták mondani, hogy a baj nem jár egyedül, így volt ez nálunk is.
Ezt az időszakot az is nehezítette, hogy a kórházban akkoriban egy járvány miatt látogatási tilalmat vezettek be. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy ilyen állapotában ne látogathassam beteg gyermekemet. Szívbe markoló
volt hallani a sírását és a kis hangját, ahogyan búcsúzáskor tudta mondani:
- Anyukám, ne hagyj itt!
Ha egy anya látni akarja a gyermekét akkor meg is találja a módját. Nekem az sietett ebben a segítségemre,
hogy gyermekosztály mellett éppen egy megkezdett építkezés viszonylag sekélyebb
árkán keresztül sikerült naponta munkaidő után belopózkodnom. Egyik alkalommal egy fehér köpenyes kórházi dolgozó meglátott, de úgy tett mintha nem is vett volna észre. Talán mondanom sem kell, hogy mennyire megkönnyebbültem. Ismeretlenül is azóta is hálás vagyok, hogy nem zavart el. Fiam állapota a közben eltelt pár napban a már beszedett gyógyszerek és trombócita-transzfúzió ellenére is rosszabbra fordult. A lépe is már
kórosan megnagyobbodott, az eltávolítását fontolgatták. Nem maradt más hátra, mint mentővel levinni Pécsre, a gyermek-klinika onko-haematológiai osztályára, kisérőként én is vele utazhattam. Sajnos a klinikán is látogatási tilalom volt érvényben, de a fiam állapota miatt az orvos felajánlotta, hogyha vállalom akkor reggeltől estig ott
lehetek vele, segíthetek az ápolásában. Amennyiben ezt nem tudom megoldani a tilalom miatt sajnos nem
láthatom a fiamat. Természetesen vállaltam, de volt egy kis bökkenő ekkor már napok óta lázas voltam, gyógyszereket szedtem. Ezt a tényt azonban elhallgattam és nem hagytam magára a gyermekemet. Minden lelkierőmre szükség volt, hogy ki tudjak tartani és ne lássák rajtam, hogy beteg vagyok. Közben pedig gyötört a lelkiismeretfurdalás, hogy ilyen súlyos beteg gyerekek közé nem hozok-e be még én is valamilyen betegséget.
Azt hiszem ez volt életem egyik legkeményebb dilemmája. Soha életemben még annyi kopasz, haj nélküli
Az rettegett szó, hogy leukémia a lehetséges okok között szerepelt. Megkezdődött volna a gyógyszeres kezelés,
de sajnos Balázs nem vette be a tablettákat bármivel is próbálkoztunk is. Pár nap elteltével az egyik doktornő félreérthetetlenül a tudtomra adta, hogy mindenképpen rá kell vennem a fiamat a tabletták bevételére, mert
különben tragédia fog történni. Óvatosan, mint a hímes tojással kellett bánni a fiammal, sem elesnie, sem sírnia
nem volt szabad nehogy az ütéstől ill. az erőlködéstől még nagyobb baj legyen. Rám tört a kétségbeesés ezt most hogyan értessem meg egy 3 éves gyermekkel. Erőm már fogytán volt, lábaim is felmondták a szolgálatot,
lerogytam fiam ágyára és kitört belőlem a zokogás, amit nem tudtam abbahagyni. Ekkor a csöpp 3 éves fiam megszólalt vékonyka kis hangján:
- Anyukám, miért sírsz? - Azért mert nem veszem be a gyógyszert és meg fogok halni?
- Igen, azért...tört ki belőlem két sírásroham között.
- Jól van Anyukám akkor beveszem, szólt és már be is kapta a pirulákat.
Még sokat volt beteg élete folyamán, de a gyógyszereket mindig rendesen beszedte. Kijelenthetem, hogy
mintabeteg lett belőle, ezután ha kórházba került mindig dicsérték, hogy milyen hősiesen viseli a betegségeket
és a velük járó vizsgálatokat, kezeléseket. Szokták mondani, hogy a baj nem jár egyedül, így volt ez nálunk is.
Ezt az időszakot az is nehezítette, hogy a kórházban akkoriban egy járvány miatt látogatási tilalmat vezettek be. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy ilyen állapotában ne látogathassam beteg gyermekemet. Szívbe markoló
volt hallani a sírását és a kis hangját, ahogyan búcsúzáskor tudta mondani:
- Anyukám, ne hagyj itt!
Ha egy anya látni akarja a gyermekét akkor meg is találja a módját. Nekem az sietett ebben a segítségemre,
hogy gyermekosztály mellett éppen egy megkezdett építkezés viszonylag sekélyebb
árkán keresztül sikerült naponta munkaidő után belopózkodnom. Egyik alkalommal egy fehér köpenyes kórházi dolgozó meglátott, de úgy tett mintha nem is vett volna észre. Talán mondanom sem kell, hogy mennyire megkönnyebbültem. Ismeretlenül is azóta is hálás vagyok, hogy nem zavart el. Fiam állapota a közben eltelt pár napban a már beszedett gyógyszerek és trombócita-transzfúzió ellenére is rosszabbra fordult. A lépe is már
kórosan megnagyobbodott, az eltávolítását fontolgatták. Nem maradt más hátra, mint mentővel levinni Pécsre, a gyermek-klinika onko-haematológiai osztályára, kisérőként én is vele utazhattam. Sajnos a klinikán is látogatási tilalom volt érvényben, de a fiam állapota miatt az orvos felajánlotta, hogyha vállalom akkor reggeltől estig ott
lehetek vele, segíthetek az ápolásában. Amennyiben ezt nem tudom megoldani a tilalom miatt sajnos nem
láthatom a fiamat. Természetesen vállaltam, de volt egy kis bökkenő ekkor már napok óta lázas voltam, gyógyszereket szedtem. Ezt a tényt azonban elhallgattam és nem hagytam magára a gyermekemet. Minden lelkierőmre szükség volt, hogy ki tudjak tartani és ne lássák rajtam, hogy beteg vagyok. Közben pedig gyötört a lelkiismeretfurdalás, hogy ilyen súlyos beteg gyerekek közé nem hozok-e be még én is valamilyen betegséget.
Azt hiszem ez volt életem egyik legkeményebb dilemmája. Soha életemben még annyi kopasz, haj nélküli
gyermeket nem láttam és remélem nem is fogok. Iszonyatos lelkierő kellett ahhoz, hogy mosolyogva, nyugodtan tudjak rá nézni fiamra és a kis beteg társaira is, és ne a pánikot, a félelmet, megdöbbenést olvassa, olvassák ki a szememből. Emlékszem a klinikán szinte folyamatosan a Bálint Ágnes által írt Kukori és Kotkoda c. mesekönyvből olvastam fel, akkoriban ez volt fiam kedvence. Még most is a fülembe cseng a rajzfilm refrénje:
Kukori, Kotkoda,
tojásból lesz a csoda!
És valóban lett is csoda, de erről kicsit később, most visszakanyarodnék pár napot az időben, az első
naphoz amikor fiam megbetegedett. Mint említettem 1985-öt írtunk, akkor még nem létezett nemhogy mobiltelefon, de még vezetékes telefon sem állt a rendelkezésemre. Azon törtem a fejemet hogyan fogom
a férjemet gyermekünk betegségéről értesíteni, hiszen Ő abban időben egy katonai felsőoktatási intézmény nappali tagozatán tanult Budapesten. Éppen előző nap utazott el és majdcsak hétvégén fog újra hazajönni. Ezen gondolkodtam mikor este a sötétben, szakadó hóesésben a kórház udvarán keresztül próbáltam hazajutni. Az egyik lámpa fénykörében egy behavazott ruhájú alakot láttam meg felém közeledni. Nem
Kukori, Kotkoda,
tojásból lesz a csoda!
És valóban lett is csoda, de erről kicsit később, most visszakanyarodnék pár napot az időben, az első
naphoz amikor fiam megbetegedett. Mint említettem 1985-öt írtunk, akkor még nem létezett nemhogy mobiltelefon, de még vezetékes telefon sem állt a rendelkezésemre. Azon törtem a fejemet hogyan fogom
a férjemet gyermekünk betegségéről értesíteni, hiszen Ő abban időben egy katonai felsőoktatási intézmény nappali tagozatán tanult Budapesten. Éppen előző nap utazott el és majdcsak hétvégén fog újra hazajönni. Ezen gondolkodtam mikor este a sötétben, szakadó hóesésben a kórház udvarán keresztül próbáltam hazajutni. Az egyik lámpa fénykörében egy behavazott ruhájú alakot láttam meg felém közeledni. Nem
akartam hinni a szememnek, a férjem állt előttem, azt hittem kísértetet látok. A kezdeti meglepetésből felocsúdva férjem elmesélte, hogy a nap folyamán nagyon furcsa érzés kezdte nyugtalanítani, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy otthon valami nagyon rossz dolog történt. Délután az előadások után
beteget jelentett, amit egy felmelegített higanyos lázmérővel támasztott alá. Azt hiszem ez a viselkedés egy gyermekéért aggódó Apának megbocsájtható. Miután hazaérkezett az üres lakásunkba és a szüleitől meg tudta mi történt azonnal besietett a kórházba. Megöleltük egymást, de szólni egyikünk sem tudott, némán álltunk a késő esti hóesésben a kihalt kórházudvarban, mint két szárnyaszegett árva madárka. E kis kitérő
után térjünk vissza a pécsi klinikára. Betegségem a beszedett gyógyszerek hatására kezdett rendbejönni,
de ez sajnos a fiamról még mindig nem volt elmondható. Állapota továbbra is válságos volt, láttam a viziten
az orvosok arcán, magatartásán, ahogyan rám néztek. A remény és a kétségbeesés között ingadozott a
lelki állapotom, olyan voltam mint egy nyikorgó mérleghinta a téli fagyos udvarban. Fiam vérképét naponta kétszer ellenőrizték, egyik reggel még szinte semmi vérlemez nem volt a vérében, de délutánra hatalmas áttörés jelentkezett, szinte normális értéket jeleztek az adatok. Pár óra leforgása alatt látványos javulás állt
be. Emlékszem az orvos hitetlenkedő, de aztán mosolygósra váló arcvonásaira.
- Anyuka, kérem ezt határozottan le kell szögezni, itt bizony csoda történt.
Pont jókor, mert akkoriban, 1985-ben rendelkezésre álló gyógymódok kimerültek, már tényleg csak a
csodában lehetett bízni. Én mindig is tudtam, hogy csodák bizony léteznek, hogy az isteni gondviselés működik. Ezekután hazaengedtek bennünket, de hetente vissza kellett járni ellenőrző vizsgálatokra. Pár
hónap elteltével az orvos, miután minden ellenőrzés azt mutatta, hogy a betegség nyomtalanul eltűnt, így
beteget jelentett, amit egy felmelegített higanyos lázmérővel támasztott alá. Azt hiszem ez a viselkedés egy gyermekéért aggódó Apának megbocsájtható. Miután hazaérkezett az üres lakásunkba és a szüleitől meg tudta mi történt azonnal besietett a kórházba. Megöleltük egymást, de szólni egyikünk sem tudott, némán álltunk a késő esti hóesésben a kihalt kórházudvarban, mint két szárnyaszegett árva madárka. E kis kitérő
után térjünk vissza a pécsi klinikára. Betegségem a beszedett gyógyszerek hatására kezdett rendbejönni,
de ez sajnos a fiamról még mindig nem volt elmondható. Állapota továbbra is válságos volt, láttam a viziten
az orvosok arcán, magatartásán, ahogyan rám néztek. A remény és a kétségbeesés között ingadozott a
lelki állapotom, olyan voltam mint egy nyikorgó mérleghinta a téli fagyos udvarban. Fiam vérképét naponta kétszer ellenőrizték, egyik reggel még szinte semmi vérlemez nem volt a vérében, de délutánra hatalmas áttörés jelentkezett, szinte normális értéket jeleztek az adatok. Pár óra leforgása alatt látványos javulás állt
be. Emlékszem az orvos hitetlenkedő, de aztán mosolygósra váló arcvonásaira.
- Anyuka, kérem ezt határozottan le kell szögezni, itt bizony csoda történt.
Pont jókor, mert akkoriban, 1985-ben rendelkezésre álló gyógymódok kimerültek, már tényleg csak a
csodában lehetett bízni. Én mindig is tudtam, hogy csodák bizony léteznek, hogy az isteni gondviselés működik. Ezekután hazaengedtek bennünket, de hetente vissza kellett járni ellenőrző vizsgálatokra. Pár
hónap elteltével az orvos, miután minden ellenőrzés azt mutatta, hogy a betegség nyomtalanul eltűnt, így
szólt hozzánk:
- Anyuka, mostantól már nem kell jönniük, minek szurkáljuk feleslegesen ezt a kis csodagyereket!
Hát így történtek a dolgok. Remélem a leírtak hátterén érthető miért is emlékszem vissza hálával a
történtekre. Megtanultuk, hogy csodák igenis léteznek és, hogy a reményt sohasem szabad feladni.
Gyermekemet nemcsak ez alkalommal kaptam vissza. Többek között akkor is amikor 9 évesen az agyhártyagyulladással kellett megmérkőznie. Több, mint 20 évig hűséges társként követte fiunkat az asztmás hörghurut is, éjszakai fulladásokkal tarkítva, amit sokszor az éjszakai ügyeleten sikerült lecsillapítani injekciókkal. Ezeken kívül még a Láthatatlan kéz c. családi történet is erről tesz tanúbizonyságot, melyről az írás végén található linken lehet olvasni. Mikszáth Kálmán gondolatával zárom az emlékezést:
„Az Isten kamrájában a remény áll a legnagyobb zsákban,
s mindig ki van a madzagja oldva, hogy mindenki belenyúlhasson.”
Harmati Gyöngyi
S.D.G.
Láthatatlan kéz c. családi történet:
https://abekessegszigete.blogspot.com/2022/02/harmati-gyongyi-lathatatlan-kez.html
További pillanatképek az alábbi linken olvashatóak:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek
- Anyuka, mostantól már nem kell jönniük, minek szurkáljuk feleslegesen ezt a kis csodagyereket!
Hát így történtek a dolgok. Remélem a leírtak hátterén érthető miért is emlékszem vissza hálával a
történtekre. Megtanultuk, hogy csodák igenis léteznek és, hogy a reményt sohasem szabad feladni.
Gyermekemet nemcsak ez alkalommal kaptam vissza. Többek között akkor is amikor 9 évesen az agyhártyagyulladással kellett megmérkőznie. Több, mint 20 évig hűséges társként követte fiunkat az asztmás hörghurut is, éjszakai fulladásokkal tarkítva, amit sokszor az éjszakai ügyeleten sikerült lecsillapítani injekciókkal. Ezeken kívül még a Láthatatlan kéz c. családi történet is erről tesz tanúbizonyságot, melyről az írás végén található linken lehet olvasni. Mikszáth Kálmán gondolatával zárom az emlékezést:
„Az Isten kamrájában a remény áll a legnagyobb zsákban,
s mindig ki van a madzagja oldva, hogy mindenki belenyúlhasson.”
Harmati Gyöngyi
S.D.G.
Láthatatlan kéz c. családi történet:
https://abekessegszigete.blogspot.com/2022/02/harmati-gyongyi-lathatatlan-kez.html
További pillanatképek az alábbi linken olvashatóak:
https://abekessegszigete.blogspot.com/search/label/Pillanatk%C3%A9pek
